Featured

Felpillantó

Sötéten villogott a szeme, ahogy visszanézett, mielőtt bevágta az ajtót.

Mindenféle a kavargott. A felhők az égen. A tehetetlen kétségbeesés bennem.  A gyomrom. A sok-sok teendő a fejemben, mint egy fajta menekülési útvonal.

Mindig is a mosogatásba menekültem. Egy kis mosogatás, zenehallgatással. Részemre a legjobb recept, ahhoz, hogy:

  1. Jobban érezzem magam, hiszen, ím,mosogatok, azaz valami hasznosat csinálok.
  2. Szépen belefeledkezzem, és töröljem a fejemből a súlyosabb gondolkoznivalókat, szembenéznivalókat.

Így hát, mindig is csak történtek velem a dolgok. Igyekeztem hátrafele nézni, a mosogatásra figyelni. Miközben azért mégiscsak én voltam a rohanó kocsi/dolgok volánja mögött. Kicsit random kapogattam a kormányt jobbra-balra, szenvedve attól, hogy fogalmam sincs, merre megyek.

Csak mostanában veszem a bátorságot, hogy néha-néha felpillantsak, arrafele, amerre esetleg tartok. Meg is ijedek, hiszen világos, hogy már réges rég fel kellett volna pillantani. Ijesztő, hogy én vagyok a volán mellett. Vissza is temetem magam gyorsan a mosogatásba. Aztán nagy félve még egyszer feltekintek. Aztán megint vissza. El is fáradok rendesen ezektől a felpillantásoktól.

Aztán arra gondolok, ha nem villogott volna sötéten a szeme, ha nem vágta volna be az ajtót, talán soha eszembe nem jutott volna felpillantani.

Hello turiszt

Photo by Aleksandar Pasaric on Pexels.com

Ma érdekes élményem volt: a könyvtárban ültem, bejöttek valami turisták, és a nagy üvegablakokon át fényképezni kezdték a könyvtárat, s benne engem. Az jutott eszembe, ilyen lehet Parizsban belvárosában élni, vagy kis tradicionális faluban a Kilimandzsáró tövében, vagy akárhol, ami “turistalátványosság” kategóriába tartozhat. Fura volt szemtől szemben lenni az emberek turistaérdeklődésével. Beleolvadni a semmibe, a tájba, a dekorba, személytelen lenni, és ekként érdekes.

Emlékezős (feldobott képek a Facebookon)

Nyolc éve még Pesten voltam. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz. Szorgalmasan hajtottam az élményeket, eseményeket, amelyeket valamilyen külső kondicionálás során úgy gondoltam, hajtanom kell: avantgárd színházi előadásokat, kultusz kiállításokat, alternatív koncerteket, költői sportolási lehetőségeket (például lindy hop órákat a körúton, futást a Margit szigeten, biciklizést a Duna parton, vagy úszást a Széchenyi fürdő hideg vizes medencéjében, lazán, ugye) főzéssel egybekötött könyvbemutatókat, kocsmákban rendezett eszmefuttatásokat.

Aztán kaptam egy új munkalehetőséget, valahol máshol. Mit is vittem ezekből magammal? Nem tudom. Talán néhány nagyrabecsült barátságot, olyanokkal, akiket esztán a facebookon láthatok.

Négy éve a munkahelyemen voltam, a kollégáimmal kávéztam. Fogalmam sem volt, mi lesz. Szorgalmasan hajtottam az ambícióimat. Egy jobb munkahely kéne, aztán a másik. Mit is vittem ezekből magammal? Talán anyagi biztonságérzetet.

Most itt vagyok. Van két csilingelő gyerekem. Fogalmam sincs, mi lesz. Végül mégis anya lettem. Szorgalmasan hajtom a nyugodt, magányos perceket, és igyekszem a belső útjaimat észrevételezni.

Tévézős

Avagy összehasonlító elemzés a Jégvarázs 2 és az Unorthodox sorozatról

A karácsonyi áldott lustálkodásban számomra szokatlan gyors egymásutánban néztem végig az Unorthodox sorozat mind a négy részét, valamint a Jégvarázs 2-t. (Pótolandó néhány kultusz-lemaradást.) Más a műfaj -legalábbis címzetesen a két mese két különböző korosztályt céloz-, viszont a mondandóban jelentős hasonlóságot látok. A főhős ugyanis feszeng kezdeti helyzetében. Esty egy szépreményű fiatalember felesége egy erős közösségben, Elza egyenesen királynő egy palotában. És az a fő kérdés, hogy mikor jön el az a pont, amikor a feszengés cselekvéssé konkretizálódik. Mikor fejezi be a két lány a képzeletbeli “hang” ignorálását, mikor fejezi be az erőlködést, hogy jól érezze magát abban a helyzetben, amiről saját józan belátása és egész környezete azt mondja, hogy jól kéne benne éreznie magát. Mikor hisz magának, a “hangnak”. A főhősnek egyik helyzetben sem egyértelmű: Most akkor van hang, vagy nincs hang? Most ez a helyzet tényleg kényelmetlen, mindenki véleményével ellentétben, vagy csak képzelem? Hogy bennem valami nem ok, vagy a látszólag stabil status quo-ban van valami galiba? Mindkét esetben egy dzsungel van odakint: nem tiszta, hogy merre, hogyan lehetne egyáltalán elindulni. És a fő kérdés marad: el kell-e indulni? 

Érdekes, hogy végül is mindketten a rég eltűnt édesanyjuk nyomába erednek.

A fő motívum: hogy milyen nehéz kitörni abból a (valós és/vagy képzeletbeli) helyzetből, amelyet megszoktunk, és természetesnek képzelünk. Akkor is, ha nincsenek körülöttünk drótkerítések. Ha saját magunk urai vagyunk, egy (címzetesen) szabad világban. Sokan így karácsony körül, ha szerencsések vagyunk, összeülhettünk a családdal. Számtalan kutatás igazolja, hogy hajlamosak vagyunk idealizálni a szüleinket (ez gyerekkorban ösztönös, hiszen tőlük függ a fennmaradásunk), a gyerekkorunkat, és kezdetektől fogva hatalmas erőket fektetünk a beilleszkedésbe. Egy ilyen sodrásban nehéz hátrább lépni, és észrevenni, hogy a fejünkben milyen korlátokat húzhatott az eredendő helyzetünk. És, hogy ezek jók-e nekünk (az is lehet, hogy kényelmesek). 

Észrevenni, hogy egyáltalán ott vannak a fejünkben a határok. “Lehetetlen az elindulás.” Öntudatlanul “falakba ütközni”: gyakran előfordul, hogy ilyent érzünk. Milyen nagy erőfeszítés néha odafigyelni magunkra, arra a bizonyos (“most akkor van, vagy nincs”) hangra, és relativizálni szentnek hitt dolgokat. Névlegesen szabadok vagyunk, de közben kicsit olyanok, mint a tigris, aki elől elvették a ketrecet, de folyamatosan mégis ugyanazokat a bejárt köröket rója, amiket az egy négyzetméteren megszokott. Elza is, Esty is arról énekel, milyen fájdalmasan nehéz a rossz érzésünk sugallatát követni és elindulni egy bizonytalan semmibe. Egy útra, ami nem látjuk, hogy merre visz, amit az eszünkkel nem tudunk végiggondolni. (Másrészt: hogy a rossz érzésünk is vihet jófele.) Hogy milyen nehéz a “belső hangunkban” (most akkor van, vagy nincs), magunkban megbízni. Hinni. Vakon hinni.

És, ha lépünk is, ami bár sok új nehézséggel állít szembe bennünket: belül a lemezt megváltoztatni csak lassacskán lehet. Mondjuk ez az utóbbi gondolat az Elzában nincs benne. Erről szólhat majd egy Jégvarázs 3: hogy a palotában felnőtt királylány hogy szokja meg az erdei életet, egy teljesen új közösségben, és miben köszönnek vissza rá, miben befolyásolják őt a fejében levő ötletek az élet bizonyságairól.

A világ jövője – avagy kis ízelítő az idei a Szociológus Napokból

De jó is mosogatás közben magvas gondolatokat hallgatni. A teregetés se rossz, ha közben a világ jövőjéről van szó. Az idei Szociológus Napok alatt minden esetre nagy rajongójává váltam az online konferenciáknak. És utána -részben- össze is írtam, amiket e produktív délután alatt hallottam a várható jövőről. Csak eddig nem jutott eszembe ide posztolni

Szántó Zoltán Oszkár a Budapesti Corvinus Egyetem Társadalmi
Jövőképesség Kutatóközpontjának vezetője szerint egyértelmű, hogy a
digitalizáció kap egy újabb, óriási lökést szerte a világon. Az online oktatásnak
„biztos, hogy maradandó hatásai lesznek a felsőoktatásban”. A digitális világtól
eddig idegenkedők milliói tapasztalhatták meg azt, hogy ez „nem ördögtől való
dolog”. Például a részleges kijárási tilalom hatására a vallási életben általánossá
válhat a digitalizáció – erről Kiss Dénes beszélt részletesebben. Sokan
megtapasztalták az online részvételt a vallási szertartásokon, és alapvetően
semmi akadálya nincs annak, hogy ez a gyakorlat folytatódjon. Egyik nem várt
pozitív hatás az, hogy a diaszpóra lehetőséget kap az „otthoni” vallási életbe
való bekapcsolódásra. „Lelkészek tucatjai jelezték, hogy kis falusi plébániák
közvetítéseibe milyen sokan bekapcsolódtak külföldről.
” – mondta Kiss Dénes,
hozzátéve, hogy a külföldön dolgozóknak eddig csak „limitált hatékonysággal”
sikerült részt venniük az itthoni vallási életben. Egy másik hatás, hogy sokkal
könnyebbé válik a gyülekezetek közötti váltás. Ez a jelenség a szakember szerint
egy bizonyos versenyhelyzethez vezethet a kléruson belül.

Barna Gergő, az ErdélyStat kutatója többek között arra hívta fel a figyelmet,
hogy a társdalmi különbségek elmélyülhetnek az iskolák bezárásának
következtében. Hiszen csak azok a diákok tudtak otthon hatékonyan tanulni (ha
egyáltalán), akiknek egyrészt az iskolája tudott kellőképpen reagálni a hirtelen
kialakult helyzetre (főleg a városi, nagyobb iskolák), másrészt pedig otthon
rendelkeztek a megfelelő digitális eszközökkel, internettel, felnőtt segítséggel, egy csendes sarokkal és a szabadsággal, hogy a tanulmányaikra figyeljenek az
otthoni teendőkben való részvétel mellett. Akinek ezek nem voltak meg, nagy
valószínűséggel olyan jelentős lemaradásra tett szert, amelynek a hatásai
hosszú távra kihatnak.

Markó Bálint egy érdekes szempontot hozott be a szociológus
konferenciára: egy biológusét. Elmondta, az állatvilágban a járványok hatása a
klaszteresedés. A közelebbi környezettel megerősödnek a társas kapcsolatok,
míg a klaszterek közötti kapcsolatok meglazulnak. Mindezt úgy, hogy nincs
központi koordináció – tette hozzá.

Én még annyit tennék hozzá, hogy a gyerekeim annyi Bogyó és Babócát olvastattak, hogy amikor babákkal vagy kisautókkal szerepjátékoznak, a mesélő szerepét, összekötő szöveget is eljátsszák.

Pl.

X baba (Y babának): “Menj innen!”

Y: “Nem megyek! – duzzogott Y baba.”

X: “Menj innen mert különben megcsaplak! – tette hozzá.”

Aki az összefüggést nem látja, járjon utána.

Feminista Marslakó elmegy a gyűlésre

Ma, mondhatni véletlenül, részt vettem egy felsőoktatási intézmény oktatói gyűlésén. Meglepő ízelítő volt a helyünk habitusaiból. Lássuk az esetet, mondjuk egy feminista marslakó szemszögéből.

  1. Úgy tűnik, a főnökkel való jóban levés egyik mértéke, hogy per bazmeg támasztják alá a mondanivalót. Ez nem afféle megbotránkozás a csúnya beszéd fölött. Én, az ismeretlen, nyilván szépen ülök a padban. Ahogy az egyes szereplők megérkeznek, a jó napot kívánokhoz hozzátesznek egy vagy két bazmeget, úgy hiszem a főnökkel létező informális viszony publikussá tétele végett. Érdekes szitu ez, hogy az úgymond nehéz perifériában, az elit tagjai többek között úgy fejezik ki elithez tartozásukat, hogy cigiznek, isznak, és egyéb öndestruktív vielkedésformákban nyilvánulnak meg, amelyek a lazaság, a spontaneitás, a rendszeren való felülemelkedés ismérveivé lépnek elő.
  2. A nők nem bazmegelnek. De nem ez ébresztette fel bennem a már-már szunnyadó feminizmust. Hanem az, hogy, ahhoz képest, hogy relatív felkészülten érkeztem, azon kaptam magam, hogy türelmesen és illedelmesen hallgatom, hogy valaki (egy tiszteletre méltó férfi) azt magyarázza (nekem), hogyan kell felöltözni a könyvtárban. (Ahaa, szóval ilyen a mansplaining…) Vagy, hogy a felvetett kérdéseimet bagatellizálni próbálja – egy férfi. Vagy, hogy az egyébként felkészületlen férfi a szavamba vág, amikor az elképzeléseimről kezdek beszélni. Tulajdonképpen csak egy másik nő volt a megbeszélésen. A titkárnő. De a nyitott szemű feminista énem hálásan nézett rá az abszolút praktikus és konkrét beszólásaiért. Éljenek a nők!
  3. Nyilván a helyi kultúra része, hogy hiába adott X téma az összejövetelre, szóba kerül a pálinkázás, a részegeskedés, a doktori disszertációk körüli anekdoták, a szoboravatás, a magyar, és a román közigazgatás körüli kiterjedt problémák. És mire türelmesen végighallgatom az összeset, várva, hogy mikor kerül már szóba a Téma, valakinek már mennie kell. Ez most nem egyértelműen kritika. Az a hipotézisem, hogy az efféle gyűlések tulajdonképpen nem a dolgok megbeszélésére jönnek létre. Hanem a jó hangulat, a csoportstruktúra kiépítésére. A dolgok -gondolom én- lényegibb részének megbeszélésére ott van a pálinkázás, a focizás, a szoboravatás. De ilyenre még nem volt meghívásom.

Szubjektív elemzés egy lábnyomról

Az ember igyekszik, ugye. Látja magát a kék ég alatt ugrabugrálni, mint fák és virágok barátját. Megoszt mindenféle posztot a facebookon, ami arról szól, mit, és hogyan kellene csinálni. És bizonyos dolgokat meg is csinál, például hangos szóval utasítja vissza a szívószálat a kávézókban. Kivéve, mikor elfelejti.

Először is. Nulla infrastruktúrával a nagyszüleim voltak azok, akik mindmáig példaképeim maradtak a környezetbarát életmódot illetően. A fűtést szinte soha nem kapcsolták be. Haláluk után tudtam meg, hogy a lakást egyáltalán ki lehet fűteni. Spóroltak. Építettek csempekályhát, hogy (alternatívaként) fával fűthessenek, és télen leginkább csak egy szobát használtak. Semmit nem dobtak el, ami jó, vagy jó lehet. Sőt, a biológia tanárként megbecsült nagymamám néha átnézte a gazdag szomszédok kukáját, amikor nem voltak otthon. Innen került ki többek között a menyasszonyi cipőm. A nagyszüleim a szemetesvödör aljára zacskó helyett újságpapírt tettek. A zöldségek jó része a kertből jött, és az innen származó hulladék komposztként oda is tért vissza. Disznót tartottak, aki megette az ételmaradékot. És nem kellett bajlódni a hús kicsomagolásával, ugye. Nem volt szelektív hulladékgyűjtés a rendszerváltás utáni időkben. Megtartották a műanyag üvegeket is. Néha egyet-egyet évekig. Virágot locsolni például. Nagyapám csinosan összehajtotta a műanyag zacskókat, hogy mikor boltba megy az ember, elegánsan bedobhasson egyet a táskájába. Némelyiket olyan sokáig használtuk, hogy le volt kopva róluk a festék. A vízzel is spóroltak, annyira, hogy gyakran a vécét is csak akkor húzták le, amikor nagy dolgok kerültek bele. Rengeteg gyönyörű új törülközőjuk volt. Nekem tartogatták, azt mondta Nagymamám. Amiket használtunk, azok többnyire régiek voltak, a nagymamám nagymamájától örököltek. Nosztalgiából azért is azt használom ma is.

És akkor itt jövök én. Van mintám. Van tudásom. Van érzékenységem. Imádom Captain Planetet. Csak hát… A komfort zónám, ugye. Nem vagyok nagy húsevő, de túl nagy erőfeszítésnek éreztem lemondani a húsevésről, a föld érdekében. Azt gondoltam magamról, hogy soha szóba nem állnék olyannal, aki a szelektív papírgyűjtőbe dobja a műanyag üveget. (Aztán később egy ilyen ember lett a gyerekeim apja. Na mindegy.) Külső nyomás kellett ahhoz, hogy le bírjak mondani a nap végi forró fürdővizekről. A folyamatos utazgatásról. Az akciós olcsó cuccok vásárolgatásáról. Hogy rávegyem magam, hogy odafigyeljek az ételek származási helyére, és többet fizessek a bio kajákért. Esetemben ez a külső nyomás két gyerek formájában jelentkezett. Hatékonynak bizonyult a fentiek esetében, de.

Most tucatjával dobom ki a toxikus pelenkát (két pelenkásom van, máris felmentem magam a mosható pelenkák használata alól). Van autóm. Ráadásul diesel. Fennebb tekerem a fűtést, és a hűtést. És már maga az a tény, hogy világra hoztam két gyereket, saját igényekkel…

Hát, csodálom, akinek ezek mellett tiszta a lelkiismerete.

Introduce Yourself (Example Post)

This is an example post, originally published as part of Blogging University. Enroll in one of our ten programs, and start your blog right.

You’re going to publish a post today. Don’t worry about how your blog looks. Don’t worry if you haven’t given it a name yet, or you’re feeling overwhelmed. Just click the “New Post” button, and tell us why you’re here.

Why do this?

  • Because it gives new readers context. What are you about? Why should they read your blog?
  • Because it will help you focus you own ideas about your blog and what you’d like to do with it.

The post can be short or long, a personal intro to your life or a bloggy mission statement, a manifesto for the future or a simple outline of your the types of things you hope to publish.

To help you get started, here are a few questions:

  • Why are you blogging publicly, rather than keeping a personal journal?
  • What topics do you think you’ll write about?
  • Who would you love to connect with via your blog?
  • If you blog successfully throughout the next year, what would you hope to have accomplished?

You’re not locked into any of this; one of the wonderful things about blogs is how they constantly evolve as we learn, grow, and interact with one another — but it’s good to know where and why you started, and articulating your goals may just give you a few other post ideas.

Can’t think how to get started? Just write the first thing that pops into your head. Anne Lamott, author of a book on writing we love, says that you need to give yourself permission to write a “crappy first draft”. Anne makes a great point — just start writing, and worry about editing it later.

When you’re ready to publish, give your post three to five tags that describe your blog’s focus — writing, photography, fiction, parenting, food, cars, movies, sports, whatever. These tags will help others who care about your topics find you in the Reader. Make sure one of the tags is “zerotohero,” so other new bloggers can find you, too.

Create your website with WordPress.com
Get started